A klasszikus fizika a fény terjedésérıl két elméletet dolgozott ki. A korpuszkuláris
elmélet alapján a fényt a fényforrás egy jellegzetes sebességgel kilövi, és így az a
fényforráshoz képest állandó sebességgel mozog.
Ezt azonban könnyen cáfolhatjuk. A kettıs csillagok egyik tagja közeledik, a másik távolodik a Földtıl. Ezért az elmélet szerint a két csillagról különbözı sebességgel érkezik hozzánk a fény. Bár a csillagok sebessége kicsi a fény sebességéhez képest, a nagy távolság következtében a látszólagos pályagörbén olyan nagy szabálytalanságok jönnének létre, amit már észlelnénk. Ilyet azonban soha nem
észleltek. A fény terjedésének másik lehetséges klasszikus leírása megkívánja egy mindent átható közeg, az éter jelenlétét, amely körülvesz minket, és kitölti a világegyetemet.
Az éterelmélet szerint a fény ebben a közegben terjedı, vagyis a fény sebessége az éterhez képest állandó. Felhasználva, hogy a Föld a Nap körül – és így a nyugvó éterhez képest is – 30 000 m/s sebességgel mozog, így a Földön különbözı irányokba mérve egy felvillanó fényforrás terjedését, más-más sebességet kellett volna kapniuk.
Azonban minden irányban egyforma sebességet mértek. Még sok más kísérlet után az éterelméletet elvetették. Mindezek után a fénysebesség állandósága, ami az elektromágneses elmélet tiszta következménye, továbbra is ellentétben áll a relativitás elvével, hiszen a relativitás elve szerint egymáshoz képest egyenletesen mozgó koordináta-rendszerekben különbözı
fénysebességet kellett volna mérni.